Írásomban az első generációs emberi jogokról szeretnék véleményemet kifejteni, melyek legfőbb jellemzője, hogy az államtól passzív hozzáállást várnak el. Ezek az élethez-, szabadsághoz, magántulajdonhoz való jog, a vallás-, sajtó-, egyesülési-, gyülekezési szabadság és az emberi méltóság védelme. Gyökereik a kereszténység tanításában található, már a skolasztikusok is isteni jogként fogalmazzák meg őket, a felvilágosodás idején pedig az ateista érzelműek a természetjogból vezetik le létezésüket. A „polgári” forradalmak idején pedig alkotmányokban és deklarációkban kerülnek rögzítésre, mint az angol és amerikai Bill of Rights, vagy a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.
A szerző szerint valóban ezek a demokráciák legfontosabb sarokkövei, csak nem absztrakt jogokként megfogalmazva, hanem a mögöttük húzódó keresztény erkölcs, és társadalmi viszonyok miatt. Az egyetemes és abszolút jogként való meghatározásukkal viszont már nem ért egyet a szerző, Négy ok miatt. Először, teljességükben soha nem valósulhatnak meg, másodszor nem tartalmaznak kötelességet, a második okból kifolyólag nem tekinthetjük őket elidegeníthetőnek, és végül minden esetben állnia kell mögötte egy társadalom, illetve egy állam tekintélyének.
Számtalan példát lehet felhozni ezen jogok (az egyszerűség kedvéért nevezem őket jognak, nem pedig normának) korlátozásaira, melyek éppen e jogok legfőbb természetét, az egyetemességüket és abszolútságukat cáfolják meg. Nyilvánvaló, hogy a vallásszabadság intézményébe nem fér bele egy olyan vallás, melynek legfőbb célja az emberáldozat, vagy magántulajdonunk számtalan esetben korlátozást szenved, például a saját telkemen hatósági engedély nélkül jogszerűen nem építhetek egy melléképületet, a sajtószabadság korlátozása is minden jóérzésű ember számára jogos elvárás. A liberalizmus erre azt mondja, hogy ezen jogok határa ott található, ahol már más embernek jogát sértem, ez természetesen tarthatatlanná válik, amint a való életre akarjuk alkalmazni. Vegyük például a holokauszt- és a kommunista rendszer bűneinek tagadásának büntetőjogi kategóriává történő emelését (ez inkább elmekórtani kategória – a szerző), itt sérül a vélemény- és gondolati szabadság joga, de mégis a törvény erkölcsi igaza felülírja azokat. Naphosszat lehet sorolni a példákat, de láthatjuk, hogy ennyi kivétel elfogadása már alapjaiban kérdőjelezi meg az egyetemes és abszolút jogok gondolatát.
Minden egyes alanyi jog megfelelő kötelességgel jár együtt, mely kötelesség nem teljesítése esetén elveszíthetjük jogosultságunkat. Vegyük példának a tömegközlekedési eszközön való bliccelés esetét, a tömegközlekedés igénybevétele alanyi jogunk, mellyel olyan egyéb jogosultságok is járnak, mint például az utasbiztosítás, de kötelességünk érvényes jeggyel vagy bérlettel rendelkeznünk. Ha a kötelességünket nem teljesítjük, ezzel alanyi jogosultságunkat is elveszítjük. Erre mondhatnánk, hogy a tömegközlekedést nem kötelező igénybe venni, miközben, az hogy élünk nem a saját döntésünk eredménye. Itt lehet utalunk vissza az előző írásomra (Az állam, melynek célja önmaga), hogy a konzervatív nem csak a tudatos választásból való kötelességet ismeri el, hanem azokat is amelyekbe beleszületünk, mert azok a társadalom, és a hagyomány intézményei. A gondolat menetet tovább folytatva pedig elérünk a harmadik kifogáshoz, az elidegenítéshez. Ha én nem teljesítem a kötelességem, akkor igenis az emberi jogoktól is meglehet fosztani, természetesen a kötelezettség elmulasztásának a mértékének megfelelően. Vegyük a halálbüntetés példájá. A szándékos emberölés, ha én az élethez való jogától megfosztok valakit, azzal megszegem az én legfőbb kötelességemet, mely ehhez a joghoz kapcsolódik, a „Ne ölj!” parancsát. Ekkor pedig engem nem a bíró, vagy a társadalom ítél halálra, és foszt meg az élethez való jogomtól, hanem én magamat, amikor szándékosan megsértettem valakit ezen jogában.
Az utolsó ellenvetésem meglehetősen pragmatikus. Ezek a jogok nem léteznek önmaguktól, egyrészről egy társadalom hozza létre őket. Tehát ha van egy társadalom, ahol kialakul a magántulajdon intézménye, az hozza magával a magántulajdon „szentségét” nem pedig fordítva, ahogy a liberálisok kezelik a helyzetet. Legjobb példa erre, mikor a keresztény kultúrkörből kinőtt normarendszert próbáljuk erőltetni például az iszlám országokban, ahol a vallásszabadság egyszerűen nem létezik, mivel az iszlám esetleg megtűr (elsősorban az ábrahámi vallásokat), de általában üldözi őket. Ha egy ilyen társadalomra akarunk, egy ilyen „társadalomidegen” intézményt ráerőltetni ne csodálkozzunk mikor nem az történik, amit várunk. Persze lehetséges, hogy egy államhatalom idegen nyomásra rákényszeríti a társadalomra, de ez csak akkor válik „sikeressé” ha a hatalom oly erős nyomás alá helyezi a társadalmat, hogy komoly torzulások árán akceptálja azt (lásd a II. világháború utáni Japánt). Végül pedig annyit, hogy a diktatúrák legfőbb bűne nem az, hogy nem ismerik el az ún. emberi jogokat, hanem lerombolják azokat az intézményeket, amik a társadalmat megvédik a hatalom önkényével szemben.
Záró gondolatként annyi, hogy talán szerencsésebb lenne, ha a liberálisok nem uniformizálni akarnák utópiájukat az eltérő társadalmakra, viszonyokra, és intézményekre, hanem éppen fordítva, azokra építenék fel azokat az értékeket, amit az általuk isteni dicsfénnyel övezett emberi jogok igazából képviselnek.
