A liberális álláspont szerint az állam és intézményei a társadalmi szerződés eredménye, ez legitimálja az állampolgártól elvárható kötelezettségeket, és mindezekért cserébe széleskörű jogokat biztosít. Ez azon liberális elv, mely szerint az embert csak olyan kötelesség terheli, amelyet önmaga vállalt. Vagyis az, hogy én melyik családba, milyen nemzetbe, milyen vallási környezetbe vagy éppen melyik állam területén születek az mellékes, az én elvont és absztrakt egyetemes jogaim mellett, álljon itt elrettentő példának egy, a magyar parlamentben elhangzott vélemény, a család fogalmának vitája kapcsán ("Az LMP-s Szabó Tímea szerint viszont rendkívül problémás, hogy a javaslat a gyermekek számára előírná a szülőkkel történő együttműködést, mert míg a szülők tudatosan dönthetnek a gyermekvállalásról, a gyerekeknek nincs lehetőségük választani, akarnak-e az adott szülők gyerekei lenni." Magyar Nemzet. LXXIV. évfolyam, 338. szám. 3. oldal). Ez az államnak egy eszközként történő kezelése, mely csupán másodlagos szerepet játszhat az én individualizmusom mögött, ezzel aláássa az állam tekintélyét, mert azt sugallja, hogy az államot le lehet cserélni, eldobható, és bármikor csinálhatunk egy új államot.
A marxizmus szintén eszközként tekint az államra, melynek célja, a kommunizmus eljövetele, vagyis önmaga felszámolása. A szociáldemokraták is valami hasonlót mondanak, csak ők nem akarják felszámolni az államot, hanem a társadalmi egyenlőség biztosítékát látják benne, illetve azt tekintik legfőbb feladatának. Az újraelosztás gondolatára nem térnék ki külön, hanem visszautalnék az előző posztomra, és az olvasóra bízom a párhuzam megállapítását. Az elmúlt évtizedekben a szociáldemokraták és liberálisok meglehetősen sikeresen ötvözték álláspontjaikat, amiből általában az sült ki, hogy vagy liberális vagy szociáldemokrata politikát folytattak, de a kettő együtt nem ment még soha, és szerintem soha nem is fog.
A konzervatív kritika szerint, mellyel én teljesen egyetértek, az állam, nem az „azért, hogy” kategóriába tartozik. Hasonló a barátsághoz, vagy a hithez, ezeknek önmagukon kívül nincs célja, mert ha lenne nekik megvalósulások után megszűnnének. Ily módon nem lehet tartós emberi kapcsolatokat felépíteni. Az állam és a társadalom elválaszthatatlan egymástól, akár a test és a lélek, bármennyire igyekeznek ezt a liberálisok cáfolni. Hiszen gondoljunk csak bele, ha szerződésként szemléljük az államot és a társadalmat, látnunk kell, hogy nem a szerződés hívja létre őket és az intézményeiket, hanem pont fordítva történik. Másrészről pedig, ha „valamit valamiért” alapon nézzük a helyzetet, mint egy szerződésnél, beleütközünk abba a problémába, hogy eszközként tekintünk az államra és a társadalomra, akkor van cél is, és ha van cél, akkor van végpont is. A társadalmi igazságosság gondolata megjelenik a konzervatív szemléletben is, de nem célként fogalmazza meg, és nem a központba helyezi, mert tudja, hogy az újraelosztáshoz el kell venni valakitől.
Mi alkotjuk a társadalmat, az államot is mi alkotjuk, tehát mondhatjuk, „az állam én vagyok”. Ezt nagyon sok embernek be kellene látnia ma is, hogy nem vagyok én, és van az állam, aki tőlem idegen. Nem a saját vágyainkat hajszolva, a saját igényeinket a közösség igényei elé helyezve, fennen hirdetni jogainkat, miközben elfelejtkezünk a kötelességeinkről. Véleményem szerint csak ez az egyetlen szemlélet mód az, ami megvalósíthatja a demokrácia igazi értékeit, a tekintélyt, a hűséget és a szabadságot.
forrás: Roger Scruton: A konzervativizmus jelentése. Novissima Kiadó. Budapes, 2002.
