HTML

Európa három pillére

2012.01.24. 01:09 | szupi89 | Szólj hozzá!

„Európa három hegyről indul ki: Golgota, Akropolisz, Capitolium. Európa szellemi identitása e három valóságból együttesen fakad, e három válóság egységként fogható fel, és csak egységként válnak igazán értelmezhetővé.” (Theodor Heuss)

 

Európa, és az európaiság ez mindig egy örök téma a gondolkodók számára. Európa határait nagyon nehéz meghúzni, még akkor is ha csupán egy szempontot veszünk figyelembe, ugyanis a többi kontinenstől eltérően itt a legerősebbek a történelmi-, kulturális- és ideológiai szálak. Az európai egység gondolata is állandó velejárója ezeknek az eszmefuttatásoknak, rengetek elképzelés és terv született ennek az egységnek a megteremtésére, de mégis csupán az 1950-es években jutottunk el oda, hogy ez intézményes keretet kapjon. Az Európai Közösség, majd az Európai Unió megszületése még messzebb vitt az úton, melynek végpontja a Európai Egyesült Államok (talán). Ennek a válságnak pedig katalizátor szerepet kell betöltenie abban, hogy túllendítsen minket azon a kis megtorpanáson, ami miatt most van is a válság. A Merkozy-féle irányzat szerint csak egy irány van ezen az úton, az előre, a gazdasági integráció szorosabbá tétele (ami elvileg már most is van, de még se működik). Azonban vannak mások is, például David Cameron aki azt mondja így túl sokat mentünk már ezen az úton, nem működik, mi megmondtunk már előre, inkább visszafele lépjünk együtt. És még mindezek tetejébe itt van Magyarország, ami kicsi, gazdaságilag gyenge, de látszatra vagy nem látszatra szembe megy az egység törekvésekkel.

E sarkított és sematikus kép felvázolása után járjuk körbe kissé az európai egység mibenlétét. A fenti idézet Európának három pillérét fogalmazza meg, melyek a görög filozófia, a római jog és a keresztény vallás. A görögök jelentik ma is szinte minden tudomány alapját, bölcseleteik igazát ma is átérezzük, moralitásukat elfogadjuk, államelméleti értekezéseiket az egymást követő államok igazolták. A római jog a modern jogrendszerek alapja, a természetjogias gondolkodás egyik védőbástyája, és a római jogászok hitték, hogy a jognak az igazságosságot és a méltányosságot kell szolgálnia. A keresztény vallás pedig hitet adott nekünk, hogy okkal van erkölcs és igazság, és a szeretet parancsát. Ez a hármas egység mely megadja számunkra Európa értékrendszerét. Ez a moralitás teljes egészében soha nem valósulhat meg, de mégis az ami ezekhez felé halad, ezekhez közelít, az jó, és talán mondhatjuk európai is. Talán Robert Schuman is valahogy így képzelte ezt az integrációt.

Ha ma végig tekintünk az Európai Unión és azon belül is az EP sok ország sok politikai irányzatát látjuk közös eszme és cél nélkül. Ma a moralitás kevés figyelmet kap az egység gondolatában, van egy-két kísérlet charták megfogalmazásában, de ezekben nagyon ügyelünk arra, hogy csak az minimum kerüljön bele, ami mindenkinek elfogadható. A liberálisok hirdetik a érték relativizmust, ami általában a moralitás hiányát leplezi, vagy pedig az individuális szabadság védelmének a nevében a sajátjukén kivűl nem tűrnek meg más értékrendet. Igyekszünk mindent demokratizálni, miközben Arisztotelész már több, mint 2000 évvel ezelőtt is leírta, a tiszta demokrácia korcs államforma, hiányoznak az igazi államférfiak az opportunista és megélhetési politikusok mellől. Hiányzik a vita kultúra, a másik tisztelete, és sajnos időnként a műveltség is, az ember úgy érezheti magát, mint Periklész a népgyűlésen. A jog az van, gyártjuk az európai jogot, átláthatatlan mennyiségben. A jogszabályok gyakran élet idegenek, képtelenek összehangolni az eltérő viszonyokat, hiányzik belőlük az igazságosság, csak szabályozunk és szabályozunk. Az európai jogszabályok nagyon gyakran inkább ártanak nagyon sok embernek, csupán kisebb csoportok érdekeit tükrözik, ami érthető, csak rövid távú célokért áldozzuk fel a hosszú távú lehetőségeket. A kereszténység pedig, felháborodást vált ki, ha valaki kimondja, hogy ő hisz Istenben. Laicizálás folyik nagyüzemben, kirekesztőnek bélyegzik a keresztényeket, a szeretet az nevetséges, a globalizmus, a multikultúra, és a világnézeti szabadság mellett.

Közös valuta, Maastricht-i kritériumok, gazdasági növekedés, GDP-növekedés, költségvetési deficit csökkentése és életszínvonal emelkedés. Ezeket kapjuk, ma ezek az EU legfőbb témái, erre építjük fel az európai egységet, vagy legalábbis próbáljuk. Mert ha emelkedik az életszínvonal akkor egyértelmű, hogy jó úton járunk a közös Európa felé. Illetve a kelet-közép-európai államok kapnak még valamit, leckét az igazi nyugati, valódi és egyetlen liberális demokráciából. Előbb a közös értékrend, közös kultúra, közös célok, aztán jöhet a valuta. Most még biztosan nem késő a három pillérre építkezni, de ha nem változtatunk a pénzügyi válságot tünetileg kezeljük, de a fájdalomcsillapító hatása el fog múlni.

 

Az emberi jogokról

2011.12.10. 20:47 | szupi89 | Szólj hozzá!

Írásomban az első generációs emberi jogokról szeretnék véleményemet kifejteni, melyek legfőbb jellemzője, hogy az államtól passzív hozzáállást várnak el. Ezek az élethez-, szabadsághoz, magántulajdonhoz való jog, a vallás-, sajtó-, egyesülési-, gyülekezési szabadság és az emberi méltóság védelme. Gyökereik a kereszténység tanításában található, már a skolasztikusok is isteni jogként fogalmazzák meg őket, a felvilágosodás idején pedig az ateista érzelműek a természetjogból vezetik le létezésüket. A „polgári” forradalmak idején pedig alkotmányokban és deklarációkban kerülnek rögzítésre, mint az angol és amerikai Bill of Rights, vagy a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.

A szerző szerint valóban ezek a demokráciák legfontosabb sarokkövei, csak nem absztrakt jogokként megfogalmazva, hanem a mögöttük húzódó keresztény erkölcs, és társadalmi viszonyok miatt. Az egyetemes és abszolút jogként való meghatározásukkal viszont már nem ért egyet a szerző, Négy ok miatt. Először, teljességükben soha nem valósulhatnak meg, másodszor nem tartalmaznak kötelességet, a második okból kifolyólag nem tekinthetjük őket elidegeníthetőnek, és végül minden esetben állnia kell mögötte egy társadalom, illetve egy állam tekintélyének.

Számtalan példát lehet felhozni ezen jogok (az egyszerűség kedvéért nevezem őket jognak, nem pedig normának) korlátozásaira, melyek éppen e jogok legfőbb természetét, az egyetemességüket és abszolútságukat cáfolják meg. Nyilvánvaló, hogy a vallásszabadság intézményébe nem fér bele egy olyan vallás, melynek legfőbb célja az emberáldozat, vagy magántulajdonunk számtalan esetben korlátozást szenved, például a saját telkemen hatósági engedély nélkül jogszerűen nem építhetek egy melléképületet, a sajtószabadság korlátozása is minden jóérzésű ember számára jogos elvárás. A liberalizmus erre azt mondja, hogy ezen jogok határa ott található, ahol már más embernek jogát sértem, ez természetesen tarthatatlanná válik, amint a való életre akarjuk alkalmazni. Vegyük például a holokauszt- és a kommunista rendszer bűneinek tagadásának büntetőjogi kategóriává történő emelését (ez inkább elmekórtani  kategória – a szerző), itt sérül a vélemény- és gondolati szabadság joga, de mégis a törvény erkölcsi igaza felülírja azokat. Naphosszat lehet sorolni a példákat, de láthatjuk, hogy ennyi kivétel elfogadása már alapjaiban kérdőjelezi meg az egyetemes és abszolút jogok gondolatát.

Minden egyes alanyi jog megfelelő kötelességgel jár együtt, mely kötelesség nem teljesítése esetén elveszíthetjük jogosultságunkat. Vegyük példának a tömegközlekedési eszközön való bliccelés esetét, a tömegközlekedés igénybevétele alanyi jogunk, mellyel olyan egyéb jogosultságok is járnak, mint például az utasbiztosítás, de kötelességünk érvényes jeggyel vagy bérlettel rendelkeznünk. Ha a kötelességünket nem teljesítjük, ezzel alanyi jogosultságunkat is elveszítjük. Erre mondhatnánk, hogy a tömegközlekedést nem kötelező igénybe venni, miközben, az hogy élünk nem a saját döntésünk eredménye. Itt lehet utalunk vissza az előző írásomra (Az állam, melynek célja önmaga), hogy a konzervatív nem csak a tudatos választásból való kötelességet ismeri el, hanem azokat is amelyekbe beleszületünk, mert azok a társadalom, és a hagyomány intézményei. A gondolat menetet tovább folytatva pedig elérünk a harmadik kifogáshoz, az elidegenítéshez. Ha én nem teljesítem a kötelességem, akkor igenis az emberi jogoktól is meglehet fosztani,  természetesen a kötelezettség elmulasztásának a mértékének megfelelően. Vegyük a halálbüntetés példájá. A szándékos emberölés, ha én az élethez való jogától megfosztok valakit, azzal megszegem az én legfőbb kötelességemet, mely ehhez a joghoz kapcsolódik, a „Ne ölj!” parancsát. Ekkor pedig engem nem a bíró, vagy a társadalom ítél halálra, és foszt meg az élethez való jogomtól, hanem én magamat, amikor szándékosan megsértettem valakit ezen jogában.

Az utolsó ellenvetésem meglehetősen pragmatikus. Ezek a jogok nem léteznek önmaguktól, egyrészről egy társadalom hozza létre őket. Tehát ha van egy társadalom, ahol kialakul a magántulajdon intézménye, az hozza magával a magántulajdon „szentségét” nem pedig fordítva, ahogy a liberálisok kezelik a helyzetet. Legjobb példa erre, mikor a keresztény kultúrkörből kinőtt normarendszert próbáljuk erőltetni például az iszlám országokban, ahol a vallásszabadság egyszerűen nem létezik, mivel az iszlám esetleg megtűr (elsősorban az ábrahámi vallásokat), de általában üldözi őket. Ha egy ilyen társadalomra akarunk, egy ilyen „társadalomidegen” intézményt ráerőltetni ne csodálkozzunk mikor nem az történik, amit várunk. Persze lehetséges, hogy egy államhatalom idegen nyomásra rákényszeríti a társadalomra, de ez csak akkor válik „sikeressé” ha a hatalom oly erős nyomás alá helyezi a társadalmat, hogy komoly torzulások árán akceptálja azt (lásd a II. világháború utáni Japánt). Végül pedig annyit, hogy a diktatúrák legfőbb bűne nem az, hogy nem ismerik el az ún. emberi jogokat, hanem lerombolják azokat az intézményeket, amik a társadalmat megvédik a hatalom önkényével szemben.

Záró gondolatként annyi, hogy talán szerencsésebb lenne, ha a liberálisok nem uniformizálni akarnák utópiájukat az eltérő társadalmakra, viszonyokra, és intézményekre, hanem éppen fordítva, azokra építenék fel azokat az értékeket, amit az általuk isteni dicsfénnyel övezett emberi jogok igazából képviselnek.

 

Az állam, melynek célja önmaga

2011.11.29. 20:41 | szupi89 | Szólj hozzá!

A liberális álláspont szerint az állam és intézményei a társadalmi szerződés eredménye, ez legitimálja az állampolgártól elvárható kötelezettségeket, és mindezekért cserébe széleskörű jogokat biztosít. Ez azon liberális elv, mely szerint az embert csak olyan kötelesség terheli, amelyet önmaga vállalt. Vagyis az, hogy én melyik családba, milyen nemzetbe, milyen vallási környezetbe vagy éppen melyik állam területén születek az mellékes, az én elvont és absztrakt egyetemes jogaim mellett, álljon itt elrettentő példának egy, a magyar parlamentben elhangzott vélemény, a család fogalmának vitája kapcsán ("Az LMP-s Szabó Tímea szerint viszont rendkívül problémás, hogy a javaslat a gyermekek számára előírná a szülőkkel történő együttműködést, mert míg a szülők tudatosan dönthetnek a gyermekvállalásról, a gyerekeknek nincs lehetőségük választani, akarnak-e az adott szülők gyerekei lenni." Magyar Nemzet. LXXIV. évfolyam, 338. szám. 3. oldal). Ez az államnak egy eszközként történő kezelése, mely csupán másodlagos szerepet játszhat az én individualizmusom mögött, ezzel aláássa az állam tekintélyét, mert azt sugallja, hogy az államot le lehet cserélni, eldobható, és bármikor csinálhatunk egy új államot.

A marxizmus szintén eszközként tekint az államra, melynek célja, a kommunizmus eljövetele, vagyis önmaga felszámolása. A szociáldemokraták is valami hasonlót mondanak, csak ők nem akarják felszámolni az államot, hanem a társadalmi egyenlőség biztosítékát látják benne, illetve azt tekintik legfőbb feladatának. Az újraelosztás gondolatára nem térnék ki külön, hanem visszautalnék az előző posztomra, és az olvasóra bízom a párhuzam megállapítását. Az elmúlt évtizedekben a szociáldemokraták és liberálisok meglehetősen sikeresen ötvözték álláspontjaikat, amiből általában az sült ki, hogy vagy liberális vagy szociáldemokrata politikát folytattak, de a kettő együtt nem ment még soha, és szerintem soha nem is fog.

A konzervatív kritika szerint, mellyel én teljesen egyetértek, az állam, nem az „azért, hogy” kategóriába tartozik. Hasonló a barátsághoz, vagy a hithez, ezeknek önmagukon kívül nincs célja, mert ha lenne nekik megvalósulások után megszűnnének. Ily módon nem lehet tartós emberi kapcsolatokat felépíteni. Az állam és a társadalom elválaszthatatlan egymástól, akár a test és a lélek, bármennyire igyekeznek ezt a liberálisok cáfolni. Hiszen gondoljunk csak bele, ha szerződésként szemléljük az államot és a társadalmat, látnunk kell, hogy nem a szerződés hívja létre őket és az intézményeiket, hanem pont fordítva történik. Másrészről pedig, ha „valamit valamiért” alapon nézzük a helyzetet, mint egy szerződésnél, beleütközünk abba a problémába, hogy eszközként tekintünk az államra és a társadalomra, akkor van cél is, és ha van cél, akkor van végpont is. A társadalmi igazságosság gondolata megjelenik a konzervatív szemléletben is, de nem célként fogalmazza meg, és nem a központba helyezi, mert tudja, hogy az újraelosztáshoz el kell venni valakitől.

Mi alkotjuk a társadalmat, az államot is mi alkotjuk, tehát mondhatjuk, „az állam én vagyok”. Ezt nagyon sok embernek be kellene látnia ma is, hogy nem vagyok én, és van az állam, aki tőlem idegen. Nem a saját vágyainkat hajszolva, a saját igényeinket a közösség igényei elé helyezve, fennen hirdetni jogainkat, miközben elfelejtkezünk a kötelességeinkről. Véleményem szerint csak ez az egyetlen szemlélet mód az, ami megvalósíthatja a demokrácia igazi értékeit, a tekintélyt, a hűséget és a szabadságot.

 

 

forrás: Roger Scruton: A konzervativizmus jelentése. Novissima Kiadó. Budapes, 2002.

Tocqueville-paradoxon

2011.11.23. 09:03 | szupi89 | Szólj hozzá!


Alexis de Tocqueville 1835-ban kiadott, Az amerikai demokráciáról című műve mind a mai napig alapműnek számít a politikai gondolkodásban, és számtalan megállapítását idézik ma is. Tocqueville 1831-ben elutazott az ifjú Egyesült Államokba, hogy szemügyre vegye, miképpen sikerült a demokráciát megvalósítani, az itt szerzett tapasztalatait adta közre összehasonlítva Angliával és Franciaországgal. Én itt most csak az utána elnevezett Tocqueville-paradoxonnal fogok foglalkozni.

Tocqueville szerint a demokráciának előfeltétele volt, hogy a vagyoni különbség, melyek az arisztokrácia, a kiváltságos réteg, és a nép (polgárság, parasztság) között húzódott eltűnjön, vagy legalábbis folyamatosan csökkenjen. Ugyanis míg hatalmas szakadék húzódik e két réteg között addig, a társadalmi kiváltságok elfogadottak és kívánatosak is. Ebben teljesen igaza van, hiszen a polgári forradalmak legfőbb mozgatórugója az a vagyonos réteg volt, mely az abszolutizmusok alatt hihetetlenül meggazdagodott, és mint új politikai elit jelentkezett, hogy szeretné átvenni a hatalmat. A francia forradalom jelszavai: szabadság, egyenlőség, testvériség.  A polgári kor a zászlajára tűzte a jogi egyenlőséget, de e gondolat mellett a radikális irányzatoknál megjelent a vagyoni egyenlőség követelése is, mely a marxizmus-szocializmus végcélja lett. Ezt a jelenséget felismerve Tocqueville leírja, hogy a demokrácia minél inkább egyenlősít, annál inkább feltüzeli az emberi szíveket az egyenlőség iránt, és egyre növeli a társadalmi-politikai egyenlőtlenségek iránti elégedetlenséget. Elég közel van, hogy kívánatos legyen, de túl messze, hogy valaha is elérjük.

Irigység, én nem tudom más szóval jellemezni ezt a jelenséget, ez a mai napig sajnos áthatja a társadalmat. Mindez pedig úgy nyilvánul meg, hogy szeretnénk lerántani mindenkit a magunk szintjére. Itt most meg kell jegyeznem, hogy nem a törvénytelen cselekedetek útján létrejövő egyenlőtlenségről beszélek, ezek a legvisszataszítóbbak, mikor valaki más kárán szerez előnyöket. Az emberi társadalom döntő többsége (a szerzőt is beleértve) alkalmatlan például atomfizikusnak, ezért a kivételes tudásáért igenis illesse őt olyan társadalmi és vagyoni megbecsülés, amit megérdemel. Sajnos a szocializmus ezt a társadalmi irigységet nagyon elmélyítette a mai demokratikus társadalmakban, köztük hazánkban is. Manapság Magyarországon olyan értelmiségi pályák, mint az orvosi, a jogászi vagy tanári társadalmi megbecsültsége borzasztó mélyen van, itt most a közalkalmazotti rétegre gondolok, nem pedig a magánszférában tevékenykedőkre. Az adócsalás, a fekete gazdaság burjánzik, egyre kevesebb közterhet vagyunk hajlandóak viselni (tisztelet a kivételnek), mindeközben ezt a társadalmi értelmiséget irigyeljük. Az emberek szorgalmukban, szellemi és fizikai képességeikben nem egyenlők, és az ebből fakadó társadalmi egyenlőtlenségeket el kell fogadni, és tudomásul kell venni, hogy ez a társadalmunk egyik alappillére, mert ez adja meg a keretet a társadalmi mobilizációnak.

Nagy-Britannia Tony Blair miniszterelnöksége alatt bőszen számolta fel az arisztokrácia politikai előjogait, az egyenlőség elvére hivatkozva. Anglia illetve a későbbi Nagy-Britannia volt az egyetlen olyan ország, mely a nagy polgári forradalmakat elkerülte, és ennek legnagyobb érdeme a politikai-társadalmi kiváltságokon nyugvó rendszer volt, mely látszólagos merevsége ellenére messze a legmobilisebb társadalmat hozta létre Európában. Mr. Blair úgy gondolta, hogy a napi politikai érdekek miatt feláldozza azt a Tekintélyt, melyet az arisztokrácia képviselt, nem hatalma volt, az a Küldöttek házáé. Éljen a populista demokrácia!

Vannak nálam okosabbak, gazdagabbak, befolyásosabbak, de így együtt alkotjuk a társadalmat, a nemzetet, az államot.  Ha mindenki az egyéni érdekeit lesi csak ebben a közegben, és az elérhetetlen egyenlőséget hajkurássza, és ezt akarja az állam feladatának tenni, akkor jön a válság. Ez a gondolatkör fog átvezetni a következő témára majd, az állam célként vagy eszközként való megfogalmazására.

 

forrás:
Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1993.

 

Konzervativizmus szubjektíven

2011.09.21. 21:26 | szupi89 | Szólj hozzá!

A konzervativizmus számomra egy politikai eszme, és szemüveg, melyen át szemlélhetem a történelmet, és a világot. Olyan ideológia, melynek meghatározásához ismernünk kell liberalizmust, hiszen minden kérdésben szinte ahhoz tudjuk a legjobban mérni. A szabadsággal az erkölcsöt, a joggal a kötelességet, az újjal a hagyományt, és az egyenlőséggel a szkepticizmust állítja szembe. A konzervativizmusnak természetesen létezik önálló tanítása, csak önmagában nehezebb megfogalmazni, mert az evidencia.

Azt hiszem mindenki ismeri a conservare szó jelentését, megőrizni. A mai napig a konzervativizmus egy negatív jelző, valami görcsösen a múltba kapaszkodó valami, ami a fejlődés és a modern szavakat kitörölte a szótárából. Sportnyelven szólva már is 1:0 a liberalizmusnak, sajnos vannak olyan fogalmak, jó pár a konzervativizmus kapcsán, ami sok emberben negatívumként él, mert a liberális értelmezése került be a köztudatba. A valóstól eltérő jelentésben használni ezeket a fogalmakat pedig már az (politikai) inkorrektség határát súrolja. Nyilvánvaló, hogy minden ember konzervatív kisebb-nagyobb mértékben az életében, ragaszkodik dolgokhoz, emlékekhez, barátokhoz, amiket nem áldoz fel az Újdonság oltárán. Ha egy emberi kapcsolat megromlik nem rögtön lecserélem, megpróbálom helyrehozni, ha szeretek egy éttermet, nem hagyom ott, mert egy másik „menőbb”, ha szeretek ruhákat, nem dobom ki őket, mert más lett a trend. A konzervativizmus, mint politikai irányzat számomra leginkább így fogható fel. Nem ellensége a változásnak, a dolgokat megújítani akarja, nem új dolgokat helyette, a rosszat kijavítani, hogy újra jó legyen. Elveti a pillanatnyi divatot, igyekszik egészében szemléli a dolgokat, tényleges és valódi értékeket véd. Nem hajlandó fejet hajtani az emberi Ész tévedhetetlensége előtt, nem akarja unokái problémáit is megoldani. Hitet tesz a jog és az intézmények tekintélye, és az ezzel járó kötelességek mellett. A fejlődést szorgalmazza, de megfontoltan, organikusan, a féktelen haladás vágyat elveti.

Ennyi nekem, szubjektíven.

 

Köszöntő

2011.06.02. 20:24 | szupi89 | Szólj hozzá!

Köszöntök minden kedves olvasót!
Így az első bejegyzésben szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejtsem miért is hívtam életre ezt a blogot. Ahogy a mottó is szól ("Esszék, gondolatok a konzervativizmus kapcsán") mindenki kitalálhatja, hogy mit szánok a fő témának. A konzervatív gondolkodás eszmék, filozófusok, politikusok és események függvényében, ahogy én látom, ahogy ti látjátok. Örülnék, ha a jövőbeni bejegyzéseim vita indítók lennének, és létrejönne egy olyan közösség, ami kulturáltan tud eszmét cserélni a konzervativizmus kapcsán.

süti beállítások módosítása