Alexis de Tocqueville 1835-ban kiadott, Az amerikai demokráciáról című műve mind a mai napig alapműnek számít a politikai gondolkodásban, és számtalan megállapítását idézik ma is. Tocqueville 1831-ben elutazott az ifjú Egyesült Államokba, hogy szemügyre vegye, miképpen sikerült a demokráciát megvalósítani, az itt szerzett tapasztalatait adta közre összehasonlítva Angliával és Franciaországgal. Én itt most csak az utána elnevezett Tocqueville-paradoxonnal fogok foglalkozni.
Tocqueville szerint a demokráciának előfeltétele volt, hogy a vagyoni különbség, melyek az arisztokrácia, a kiváltságos réteg, és a nép (polgárság, parasztság) között húzódott eltűnjön, vagy legalábbis folyamatosan csökkenjen. Ugyanis míg hatalmas szakadék húzódik e két réteg között addig, a társadalmi kiváltságok elfogadottak és kívánatosak is. Ebben teljesen igaza van, hiszen a polgári forradalmak legfőbb mozgatórugója az a vagyonos réteg volt, mely az abszolutizmusok alatt hihetetlenül meggazdagodott, és mint új politikai elit jelentkezett, hogy szeretné átvenni a hatalmat. A francia forradalom jelszavai: szabadság, egyenlőség, testvériség. A polgári kor a zászlajára tűzte a jogi egyenlőséget, de e gondolat mellett a radikális irányzatoknál megjelent a vagyoni egyenlőség követelése is, mely a marxizmus-szocializmus végcélja lett. Ezt a jelenséget felismerve Tocqueville leírja, hogy a demokrácia minél inkább egyenlősít, annál inkább feltüzeli az emberi szíveket az egyenlőség iránt, és egyre növeli a társadalmi-politikai egyenlőtlenségek iránti elégedetlenséget. Elég közel van, hogy kívánatos legyen, de túl messze, hogy valaha is elérjük.
Irigység, én nem tudom más szóval jellemezni ezt a jelenséget, ez a mai napig sajnos áthatja a társadalmat. Mindez pedig úgy nyilvánul meg, hogy szeretnénk lerántani mindenkit a magunk szintjére. Itt most meg kell jegyeznem, hogy nem a törvénytelen cselekedetek útján létrejövő egyenlőtlenségről beszélek, ezek a legvisszataszítóbbak, mikor valaki más kárán szerez előnyöket. Az emberi társadalom döntő többsége (a szerzőt is beleértve) alkalmatlan például atomfizikusnak, ezért a kivételes tudásáért igenis illesse őt olyan társadalmi és vagyoni megbecsülés, amit megérdemel. Sajnos a szocializmus ezt a társadalmi irigységet nagyon elmélyítette a mai demokratikus társadalmakban, köztük hazánkban is. Manapság Magyarországon olyan értelmiségi pályák, mint az orvosi, a jogászi vagy tanári társadalmi megbecsültsége borzasztó mélyen van, itt most a közalkalmazotti rétegre gondolok, nem pedig a magánszférában tevékenykedőkre. Az adócsalás, a fekete gazdaság burjánzik, egyre kevesebb közterhet vagyunk hajlandóak viselni (tisztelet a kivételnek), mindeközben ezt a társadalmi értelmiséget irigyeljük. Az emberek szorgalmukban, szellemi és fizikai képességeikben nem egyenlők, és az ebből fakadó társadalmi egyenlőtlenségeket el kell fogadni, és tudomásul kell venni, hogy ez a társadalmunk egyik alappillére, mert ez adja meg a keretet a társadalmi mobilizációnak.
Nagy-Britannia Tony Blair miniszterelnöksége alatt bőszen számolta fel az arisztokrácia politikai előjogait, az egyenlőség elvére hivatkozva. Anglia illetve a későbbi Nagy-Britannia volt az egyetlen olyan ország, mely a nagy polgári forradalmakat elkerülte, és ennek legnagyobb érdeme a politikai-társadalmi kiváltságokon nyugvó rendszer volt, mely látszólagos merevsége ellenére messze a legmobilisebb társadalmat hozta létre Európában. Mr. Blair úgy gondolta, hogy a napi politikai érdekek miatt feláldozza azt a Tekintélyt, melyet az arisztokrácia képviselt, nem hatalma volt, az a Küldöttek házáé. Éljen a populista demokrácia!
Vannak nálam okosabbak, gazdagabbak, befolyásosabbak, de így együtt alkotjuk a társadalmat, a nemzetet, az államot. Ha mindenki az egyéni érdekeit lesi csak ebben a közegben, és az elérhetetlen egyenlőséget hajkurássza, és ezt akarja az állam feladatának tenni, akkor jön a válság. Ez a gondolatkör fog átvezetni a következő témára majd, az állam célként vagy eszközként való megfogalmazására.
forrás:
Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1993.
